Életjel
Halló mindenki, aki emlékszik még rám! 🙂
Sikerült jó sokáig halogatnom, hogy bármit is írjak, viszont ezt nem ok nélkül tettem. Mindig is fölöttébb depressziós alkat voltam, ami nem egy túl jó dolog, főleg akkor nem, ha cserediákként kell helytállni egy olyan helyen, ahol jártam.
Voltak problémák kezdettől fogva, ahogy írtam is, de mire igazán kiborulhattam volna, jött a nyári szünet, le tudtam lépni egy hétre Nagoyába, és legalább tudtam egy picit pihenni, lazítani.
A szünet végére egy kicsit sikerült helyrerázódnom, és nagyjából egy hónapig ismét látszólag jól voltam, de a már megtépázott idegrendszerem nem állt helyt túl sokáig. Október közepén a felgyülemlett stressz megtette a hatását, elég durván sikerült kiborulnom. Ez egyrészt egy eléggé kényelmetlen és kellemetlen dolog, másrészt nagyon hasznos is, mert az ember így elkezd agyalni olyan dolgokon, amiken addig nem. Sikerült önmagamat sokkal jobban megismernem, és átértékeltem az egész életemet. Ez tök szuper.
Rajzoltam egy idővonalat az elmúlt és a következő néhány évről, és észrevettem, hogy ha én félév körül szeretnék itthon újra iskolába járni, akkor nem tudok időben felkészülni az osztályozóvizsgáimra, ha a tervek szerint februárban jövök haza.
Az iskolában egyébként is kezdtem magam megint egyre rosszabbul érezni, szóltam is az AFS-nek, hogy van ez a helyzet, és én decemberben hazamegyek, és megbeszéltünk egy épp karácsony előtti időpontot.
Közben volt egy háromnapos osztálykirándulás Hiroshimába, aztán rögtön egy egyhetes program következett Gifuban, ami arról szólt, hogy egy ottani családnál laktam, és ottani suliba jártam. A probléma az volt, hogy egyrészt az osztálykirándulás idejében lelkileg már olyan szinten gyűrött voltam, hogy tudtam, borzasztóan fogom érezni magam, de ez egy hatalmas lehetőség, és egy paraszt lennék a világgal szemben, ha nem élnék vele, plusz lesz egy csomó fasza fotóm. Ez mondjuk így lett, nagyon sokat fotóztam, és tényleg elég rosszul éreztem magam, ami értelemszerűen nem a helyszín, hanem az iskola és a szervezésük hibája volt. No de mindegy, eztán elmentem egy hétre Gifuba, és már az első suliban töltött napom végén majdnem elsírtam magam, mert egészen addig azt hittem, hogy minden japán iskola olyan, mint az én fogadóiskolám, ez pedig egy ékes ellenpélda volt. Már az, hogy szabadon választott órákra járhattak a diákok, és még csak nem is egy magániskolában, elképzelhetetlennek tartottam Japánban, és mégis ott, akkor, mégha csak egy hétig is, de ilyen suliba tudtam járni. Minden remek volt, legalábbis annak tűnt.
Aztán hazamentem, és konkrétan három további napig bírtam a fogadóiskolámban. Csütörtökön felébredtem, szóltam a fogadóanyámnak, és megmondtam, hogy oké, én mától már nem megyek be az iskolába. Ez már november végén volt. A hétvégére megint Gifuba mentem, ez már magánprogram volt. Az ottani fogadócsaládom elvitt Kyotóba megnézni az őszi faleveleket, amik ott különösen szépek. Tényleg azok voltak, gyönyörű vörös lombja volt a fáknak, ismét csak szuper fotókat tudtam lövöldözni.
Az a baj, hogy nem igazán tudom elmagyarázni, de ekkorra már tényleg lelki roncs voltam, nagyon apró dolgok borzasztóan kiakasztottak, és már olyanoktól simán elsírtam volna magam, amit alapesetben szinte még csak észre se veszek. Nem egy jó dolog ez, ezt tudtam, viszont akkor már nem tudtam mit tenni, az már tiszta volt, hogy hazajövök, addig meg túlélem.
Nem volt olyan rózsás a helyzet a gifui fogadócsaláddal, mint első alkalommal volt. Hazamentem, és pár nap múlva hallottam, hogy kibeszél a rendes fogadócsaládom, illetve a fogadóanyám és -húgom, és elhangzottak olyan dolgok, amitől igazán eldurrant az agyam. Lementem, sikerült egy jó nagy balhét csinálnom, ami még jól is esett, mert rég óta gyűlt feszültségemet adtam ki. És a sajnálatos az, hogy ehhez balhé kellett, hiába mondtam korábban dolgokra, hogy zavarnak, meg kéne beszélni. Japánok. Na mindegy, ami jó, hogy eztán kicsit elgondolkodtak ők is, én is, és végre meg tudtunk beszélni fontos dolgokat, és a fogadóanyám számára is világossá vált, hogy ha én azt mondom, hogy szeretnék megnézni egy szentélyt, akkor azt nem azért mondom, mert nem szeretném megnézni…
Megint volt egy tárgyalásom az AFS-szel. Én azt mondtam, hogy már nem megyek be az iskolába, és utazni fogok. Erre közölték, hogy nekem a papírjaim úgy vannak, hogy rendőrrel visszavitethetnek. Ja, meg ha nem megyek iskolába, akkor már rögtön haza kell mennem. Erre olyat mondtam, amire nem nagyon számított a köcsögje: OKÉ. Sok sikert, intézzétek a jegyemet. Főleg, hogy nem a japán AFS intézi a jegyemet, hanem a magyar, és tudtam, hogy nem tudják elintézni ilyen gyorsan az átfoglalást. Ahogy terveztem, 2-3 hétig nem is szereztek nekem jegyet, én meg nem könnyítettem meg a dolgukat, és végre sikerült a fogadóanyámmal úgy elmennem megnézni helyeket, hogy nem kellett könyörögnöm neki. Vágjátok, ha nekem kell könyörögni, hogy vigyen el valahova, akkor már inkább elmegyek egyedül. Nem egy öntelt faszkalap vagyok, de ott voltam már 10 hónapja úgy, hogy jóformán nem láttam az országot. Szerintem jogos volt az igényem rá, hogy egy kicsit megismerjem.
Végül december 9-i indulással és 10-i érkezéssel hazajöttem Magyarországra. Hosszú volt az út, de legalább nem rövid, és éjszaka jöttünk, valamint az első marha nagy gépen alig voltak, úgyhogy el tudtam feküdni és aránylag tök sokat aludni. 10-én délelőtt 11 körül megérkeztem, néhány napig Dunaharasztin voltam a családommal, aztán hazajöttem Pestre.
A karácsonyt megint velük töltöttem, 24-én délelőtt odamentem, és 25-én délután hazajöttem. Mivel nem vagyok egy partiállat, a szilvesztert néhány barátommal együtt töltöttem, pizzáztunk, sushiztunk, társasáztunk, néztünk tüzijátékot, pezsgőztünk, kockultunk. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már attól boldog vagyok, ha együtt lehetek a barátaimmal, így egy ilyen szilveszter nekem tökéletesen megfelel.
Sikerült jó sokat írnom, de szeretek blogolni, csak eddig tényleg nem voltam olyan lelki állapotban, hogy megírjak egy bejegyzést. A továbbiakban igyekszem erre jobban odafigyelni.
Cupp-cupp, boldog új évet, salala