Gondolat

Motoszkál a fejemben valami.
Na igen, valószínűleg az lenne a baj, ha nem így lenne.

Szóval nem is olyan rég megkaptam egyik drága barátomtól, hogy én hajlamos vagyok csak a rosszat meglátni, és nem észrevenni a dolgok jó oldalát.
Ezzel nem teljesen értek egyet.
Régen való igaz, eléggé pesszimista ember voltam. Bár szerettem magam inkább realistaként beállítani, ám szó, mi szó, panaszkodni tudtam a legjobban.
Mondjuk a panaszkodás művészetét még mindig előszeretettel gyakorlom, de az általános életszemléletem nagyon is megváltozott. Manapság kifejezetten azt mondom, hogy attól függetlenül, hogy kívülről milyennek tűnök, én egy optimista ember vagyok. Bezony, optimista, öreganyám. Nem hittem volna, hogy egyszer ezt is elmondhatom magamról.

Sokkal több dolgot teszek az életemben, mint ezelőtt, illetve erre igyekszem ösztönözni másokat is. Arról van szó, hogy régen, ha meg szerettem volna tenni valamit, sokszor csak legyintettem egyet, alábecsültem magam, és azt mondtam, hogy “á, úgy se sikerül, felesleges”. Ma legszívesebben felpofoznám azt, aki ilyet mond. És Japánban, az ottani anyukámnak olyan szinten nem volt önbizalma, hogy az már nekem fájt. És elkezdtem olyanokat mondani és gondolni, hogy “Ha meg sem próbálod, honnan tudod, hogy nem vagy képes rá?”, “Jobb megpróbálni valamit és elbukni vele, mint meg sem próbálni.”, és hogy “Olyan nincs, hogy valamit nem tudsz megtenni, csak olyan, hogy valamit nem teszel meg”. Mondjuk a legutóbbit ilyen formában a japán anyukámtól hallottam, mikor már itthon voltam, beszélgettünk, és ő mondta, hogy mennyire sokat fejlődött ő is a 10 hónap alatt, és hogy erre hogy megtanítottam. Én pedig örültem, mint egy tök, mert ez nagyon jó. Mindkettőnk szempontjából.

Szóval azon gondolkodtam, hogy tényleg gond-e, ha az ember hangsúlyozza a negatív dolgokat, élményeket is. Lehet, hogy fontos ez az “is”. Lehet, hogy tényleg fontos lenne egy vegyes élmény után a pozitív és negatív dolgokat is belefoglalni a beszámolómba attól függetlenül, hogy az egyik könnyebben megy. Mondják azt is, hogy dolgok elhallgatása már-már hazugság, és ugyan én szándékosan nem hallgattam el semmit, de könnyen kialakult egy olyan helyzet, ami miatt ennek a bejegyzésnek a megírásába is belekezdtem.

Lehet, hogy velem van a baj, de az én üde kis vattacukros rózsaszín, repkedő unikornisos és szivárványos lelki világomnak az lenne a természetes, hogy bosszúság és kellemetlen érzések nélkül éljem a mindennapjaimat, ha ez pedig megvalósul, elégedett vagyok, és elégedetten nem mondok semmit. Ám nincs nekem ilyen jó dolgom, problémák mindig adódnak, azokat hangoztatni pedig könnyebb. Aztán meg azt hiszik a többiek, hogy én csak sírni tudok, és az egyébként kifejezettem jó életemet sem tudom értékelni… Mondom, hogy velem van a baj, na.

Ez a bejegyzés a korábbiak egy kis korrekciójaként is értelmezhető. Túl sok mindenről a kis blogom még rövid pályafutása során nem volt alkalmam írni, de mivel a fő indíték, amivel rá tudtam venni magam a blogírásra, az a japán utam volt, és mivel gyakorlatilag mostanság jöttem haza, nem mondok nagyon meglepőt, ha kijelentem: eddig fölöttébb sokat emlegettem Japánt.
Meg, hogy nekem milyen rossz sorsom van.
Meg, hogy ez nem jó, az nem jó.
És nagyon fel se tűnt, de azzal, hogy a pozitív dolgokról külön nem tettem említést, könnyen elferdíthettem a dolgok igazságát. Nem kontrét eseményekről szeretnék mesélni ebben a bejegyzésben, csak a mostani gondolatmenetemet végigfuttani. Tiszta pszichomókus fíling. Jól kiírom magamból a dolgokat, én megnyugszom, meg talán még valami értelmes írást is sikerül összehoznom. 🙂

Szóval igen, történtek rossz dolgok is, jó dolgok is, kifejezetten pocsékul is éreztem magam, és remekül is; ez így természetes. Ezt el szerettem volna mondani, nehogy bárki is azt gondolja, hogy sikerült kiutaznom Japánba, ott élnem nagyjából 10 hónapig, és csak hálátlan vagyok, csak panaszkodni tudok.

Hihetetlenül szerencsés ember vagyok egyébként.
A világon óriási az a terület, ahol az ideálisnál sokkalta rosszabb életkörülmények között nőhettem volna fel, élhetnék.
Ilyen tekintetben ugyan Magyarország nem a legjobb, de a széles skálán egy nagyon jó pozíciója van.
Magyarországon belül is nagyon nagyok a társadalmi rétegek közti különbségek, nekem mégis olyan családom van, ami megteremtett olyan lehetőségeket magunknak, hogy igazán jó életünk legyen.
És mégsem pazarlunk, nem is pazaroltunk soha. Képesek voltak a szüleim jó példát mutatni, és főleg egy, Európa keletebbi részén fekvő országban, ahol a tekintélyelvűségnek nagy hagyományi voltak, az egész gyerekkorom jórésze alá-főlérendeltség nélkül telt. Mondanom sem kell, ez milyen jó hatással van egy gyerek lelki világára.
Egyébként úgy érzem, mindig is érzékeny lelki világú ember voltam, és ami különösen nehézzé tette a gyerekkorom, az az óvoda és az általános iskola volt, ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben említettem is. De sokszor gondolkodom, hogy mi lett volna velem/lenne velem, ha
1) nem kapom meg azt a szülői támogatást, amit megkaptam,
2) az előbbiből kifolyólag nem tudtam volna abba a középisolába bekerülni, amibe jelenleg járok, sőt, még lakásom se lenne Pesten. Erről nem írtam, de röviden az a helyzet, hogy a 17. születésnapom előtt nem sokkal szereztünk nekem egy pofás kis albérletet, ami közel van az iskolámhoz, tömegközlekedési és más szempontokból is nagyon jó helyen van, és imádom;
3) cserediák se lehettem volna.
Megmondom: tele lennék frusztrációval, elzüllöttem volna, nem tudnám, hogy mihez szeretnék kezdeni az életemmel, tehetségtelennek érezném magam, zéró önbizalmam lenne, és még sorolhatnám.
Ez nem pesszimizmus. Ez itt realizmus volt.

És az a szerencsém, hogy nem kerültem ilyen útra. Mondhatnám, hogy tökéletes az életem, de hazudnék, mert olyan nem létezik. Viszont nagyon boldog vagyok, és kiegyensúlyozott. És tényleg mindennek lelki alapja van, mert ha az ember fejben helyreteszi magát, az egész életét és környezetét máshogy kezdi látni. A ballagásom utánra már kellően olyan állapotban volt az énképem és gondolkodásom, hogy csak nagyon nehezen tudtam visszafordítani az időközbem összeszedett “elváltozásokat”, és helyes irányba terelni magam. De hála az égnek, sikerült.

Ezért mondom, hogy én egy optimista ember vagyok.

A kép forrása