Kurva élet – első kesergés
Mióta kitaláltam, hogy milyen jó lesz magamnak, ha csinálok egy blogot gondolkozom azon, mi lenne az a téma, amivel kapcsolatban rendszeresen írhatnék akkor is, mikor más nemigen történik. Pláne, hogy felettébb elment a bejegyzéseim témája a személyes tartalmaktól… Szóval na, agyaltam, és villámként csapott belém a gondolat: Nyílvánvalóan halva született az ötlet, ha nem kezdettől fogva csakis önmagamat adom. És miben vagyok a legjobb? A kesergésben, önsajnálásban és a világ utálásában. Tökéletes, ez lesz az alap. Na most ez nem azt jelenti, hogy tabu a mosoly, meg az életem se olyan szar, mint hiszem, de alapvetően kellenek az ilyen bejegyzések is.
Ami az utóbbi két napban történt, bőven elegendő okot ad rá, hogy az átlagosnál jobban sajnáljam magam. Tudniillik, az iskolámmal már régóta (kezdettől fogva) hadilábon állunk, a probléma egyik fő forrása, hogy nem figyelnek oda, hogy a cserediákok értesülnek-e a változásokról. Namost tegnapelőtt nekem az órarendembe bele volt íródva, hogy csütörtök = 6 tanóra. Meg is beszéltem a fogadóhúgommal, hogy utána megvesszük az új vonatbérletemet. Természetesen a 6. óra után volt valami, amire mint később megtudtam, az egész 2. évfolyamnak mennie kellett, én meg nem kevésbé szartam le, mint más iskolai eseményt, meg egyébként se mondott semmit az ofő, mikor beszéltem vele, úgyhogy leléptem. Erre ő behisztizett, fogadóanyukát zargatta, és a vége az volt, hogy anyuka elkérte a tanár email-címét, nekem meg körvonalazódott a fejemben, hogy én bizony holnap hajlongani fogok.
Tegnap bementem iskolába, a szar idő szponzorálásának hála autóban meresztetten a seggem addig, és a szokásosnál korábban értem be. Gyorsan be is kempeltem a vécébe, hogy sajnáltassam egy kicsit magam, mert (ki hitte volna) pont az én sulimban nem tolerálják az elektronikus eszközök használatát. No mindegy, lezártam a folyamatot, és lobogó hajjal vettem az irányt a tanári felé. Helyben inába szállt a bátorságom, de hálisten pont jött kifele a tanítóbácsim, és belekezdtem a monológomba. Istenien adom az ártatlan szegény szerencsétlen elveszett gyermeket, akit nem lehet hibáztatni, úgyhogy megoldottam a problémát, cserébe kaptam egy cetlit a tanár email-címével. Namost. Adott egy tesi óra. Adott a tornacucc, és az is, hogy nem ártana magamra operálnom, úgyhogy egy ismételt kempeléssel röviden meg is oldottam a dolgot. A tesióra is megérné, hogy keseregjek róla, de nem fogok. Majd’ meghaltam.
Hatodik óra után takarítottunk, és mikor mentem lefele, láttam, hogy egy diák beszél az ofőmmel és ott a cetli… Valahogy elhagytam. Remek, megint 50x bocsánatot kértem.
A dolgunk végeztével elindultam a sulis busz felé, mert mivel reggel kocsival mentem be, nem volt ott a bringám, és nem akartam gyalogolni. A busz meg egy másik vonatállomáshoz visz, amihez nincs bérletem, de nem túl húzós a jegy ára. Jön a busz, nekem meg akkor jut eszembe, hogy nem ártana előszedni egy jegyet és ráírni a nevemet. Pénzárca elő, jegy kivesz, név ráír, örül. Az állomáson megvettem a vonatra is a jegyet, pénztárca elő, pénz kivesz, fizet, visszajáró berak, eltesz. Remek.
Már visszaértem Toyohashira, mire észrevettem, hogy a tanár cetlije megint eltűnt. Remek, biztos rácuppant a pénztárcára, és akkor esett ki, mikor a vonat jegyéért fizettem. Vettem egy új jegyet, és visszamentem arra az állomásra. Közben a vonaton még egyszer megnéztem a pénztárcát, hátha benne van a papír. Nem volt. 🙁 Megérkeztem, leszálltam, mennék át a kijárati kapukon, erre konstatálom, hogy eltűnt a vonatjegyem is… Na bazdmeg, az élet szórakozik velem, akkor eshetett ki a vonaton, mikor ismét lecsekkoltam a pénztárcát. Szerencsére elég volt még egyszer a kifizetni a jegy árát, és kijutottam. Nem volt ott a tanár papírja……. Egy lehetőség maradt, az iskolában esett ki, mikor a busz jegye miatt vettem elő a pénztárcámat. Inkább hazamentem, de még a Toyohashi állomáson ettem egy áfonyás-tejszínhabos palacsintát epres tápiókás tejjel, hogy elszálljon a bánatom.
Magyarázat: Japánban ha vonattal A állomásról B állomásra megyünk, automatából is meg lehet venni a jegyet. Át kell menni egy kapun, amit a jegy behelyezésével lehet kivitelezni. Ez a jegy valami programozott cucc, a gép kilyukasztja, és a túloldalon kiköpi. B állomáson leszállás után kimenetkor kell egy ugyanilyen kapun átmenni, és ott már nem adja ki a jegyet. Kivéve, ha nem érvényes oda, mert mint mondtam, programozott a cucc, és le tudja olvasni a gép. A másik, ha bérletünk van, akkor valami NFC chipes programozott plasztikkártyát kapunk, amire úgyszintén irogatnak ezek a kapuk, tehát nem lehet leszállni vele ott, ahol nem érvényes, valamint akkor se, ha nem használtuk felszálláskor, de ezesetben alapból elkapják az embert, mivel muszáj használni beszálláskor. Az állomások nagy távon el vannak kerítve, úgyhogy nagyon kilógni sem lehet.
Ui.: Reggel a beteg kutyánknak hála büdös volt a kocsiban.
Update: Később kiderült, hogy valaki azelőtt megtalálta, hogy visszaértem volna, és visszaadta a tanárnak. Remek.
A kép forrása: The Japan Times