Milyen a jó tanár?

Általános iskolai éveim alatt tapasztaltam meg az úgynevezett poroszos oktatási modellt, majd középiskolában nyitottabb, liberálisabb, nagyon cupp-cupp életkörülményeket.

Igen gyakori volt általános iskolában, hogy a magát rohadt magas lóra képzelő tanár beállt a diákokkal szembe, felcsavarta a hangerőt, és – hogy Hofi barátunkat idézzem – folyt a szájából a szar. Ócsárolni a diákot remekül lehet, mikor hibázik, de megtanítani a hiba elkerülésére nemigen ment. És így nőnek fel emberek, ezekből lesznek a következő tanárok.

Középiskolában teljesen új volt számomra, hogy igen, megehetem a szendvicsemet az órán, ha éppen szükséges, hogy igen, nem tilos folyadékot magamhoz venni, és nyugodt szívvel használhatok laptopot a tanórán. Emellett ha nem akartam bemenni az órára, megtehettem, hogy nem mentem, a tanárok nem utálattal tartottak órát és néztek a diákra, teljesen normális hangulat volt. Az osztálylétszám jellemzően 25, de legfeljebb 30 fő alatt alakult, a tanárok személyesen ismertek mindenkit.

Most, ahogy egy átlagos japán felső-középsuliba járok látom csak igazán, hogy szó nincs itt különös szorgalomról a japán emberek részéről, (mily meglepő) teljesen ugyanolyan embereket látok itt is, mint otthon. Viszont az oktatás, pszichológiai szempontból még sokkal rosszabb, mint otthon. Ha valaki hibázik, a tanár nyugodtan üvölti le a fejét mindenki előtt, teljesen bevett az, hogy megalázzák a diákot és megfélemlítéssel “motiválják”. Ez nem normális. És pont ide kapcsolódik az az itteni mondás, hogy “A kiálló szöget beverik.”. Nem számít, hogy mit akarsz, pontosan úgy kell viselkedned, ahogy azt mi elvárjuk. Ha nem sikerül, kihullasz a többiek közül, de ha sikerül is, a lelki világod sosem lesz teljesen ép. Az osztálylétszám az én esetemben minimum 40 fő, a tanárok kis füzetekből nézik a neveket, abszolút egyirányú az oktatás. Tanár beszél, diák hallgat. Ha nem érti, az az ő baja, tanulja meg. Tényleg, mint egy párhuzamos univerzum. Hatalmas sportpályája és saját úszómedencéje van az iskolámnak, és ez jellemző itt az összesre, mégis elképedek, hogy csak ennyit tudnak kihozni belőle. Körülbelül shakespeare-i angol szavakat, kifejezéseket és nyelvtant tanítanak és kérnek számon, amit soha senki nem használ, angoltalan angol szöveget olvasnak, emellett kiállni néhány ember elé és pár perc alatt prezentáli valamit már nem képesek. Mi a fontosabb az életben? És itt minden iskola ilyen. Waldorf-elvű magánóvoda már működik, de iskola még nem. Illetve láttam egy szabadelvű középsulit, természetesen magániskola, és Tokióban van.

Szóval igen sokat gondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen mi a legjobb a fiatalságnak, azt már látom, hogy biztosan nem az, ami Japánban van. Mondták az előző japános bejegyzésemmel kapcsolatban, hogy nem sikerült valami vidámra, és úgy érzem, hogy ez sem. Viszont a félreértések elkerülése végett megjegyezném, hogy ezek az én meglátásaim, némiképp, mint külső szemlélő. Nekem nem rossz az életem, mivel cserediák vagyok, tehát ha egy tanár épp velem akar szórakozni, nyugodtan megtehetem, hogy leszarom.

Mert dolgokat leszarni jó.

Ui.: A leírtak a saját tapasztalataimat tükrözik, természetesen nem minden iskola egyforma, így nyílvánvalóan vannak kisebb-nagyobb eltérések.