Autós történet

Világpolgár agyfasz, emelem kalapom, japán 0 hozzászólás

Egyik nap én nem mentem iskolába, a fogadóhúgom viszont igen, viszont később egy telefonhívás keretén belül megbeszéltük, hogy ő megvár a Toyohashi vasútállomásnál, ami egy pályaudvar-bevásárlóközpont-hibrid. A cél a következő volt: bepalacsintázni.

Mivel a húgom bringával jár oda-vissza, én meg villamossal, de szerettem volna együtt hazajönni, ismét felnyergeltem a saját biciklimet, és nekilendültem az aszfaltnak.

Az érdekes a történetben az, hogy közel az állomáshoz, főút melletti biciklisávos járdán haladva, épp egy zebrán akartam átmenni, viszont jött egy mellékutcáról kikanyarodni szándékozó autó. Közlekedési lámpa nekem nem volt, az autósnak meg kellett volna állnia. Úgy láttam, hogy már lassít, és a rálátásom nemigen volt jó azon a helyen, szóval amikor már láttam, akkor a legrosszabb, amit tehettem volna, hogy ott fékezek le. Ahogy a szövegből kiderül, nem épp a lelassítás és megállás gondolata járt a sofőr fejében, úgyhogy sikerült egy kis koccanást összehoznunk. Igazából semmi nagyobb attrocitás nem ért, még csak fel sem borultam.

Már gondolati síkon temettem a napot, vártam, hogy a sofőr kiszálljon és elküldjön a fogantatásom helyszínére, meg úgy egyébként elkések. Ehelyett, ami történt az az, hogy ahogy mindketten megálltunk, kiszálltunk/leszálltunk és elindultunk egymás felé, viszont az illető nem tűnt idegbetegnek, csak megijedt, — egyébként egy apuka volt két pár éves gyerekkel a kocsiban — és arról érdeklődött, hogy jól vagyok-e, nem sérültem-e meg. Persze ennek mindehol természetesnek kellene lennie, de nem ehhez vagyok szokva. Csak a biciklivel koccant az autó lökhárítója, mondhatni jól tette a dolgát, mert rámhárította a löketet. A lényeg az, hogy én abszolút rendben voltam, úgyhogy a reakcióm ilyesmi volt: “Én abszolút rendben vagyok, nade mi van az autóval?”. Fölöttébb rosszul éreztem magam a történtek miatt, mivel ugyan nem nagyon, de megkarcolódott az autó. A vége az volt a dolognak, hogy mindketten bocsánatot kértünk, és balhé nélkül mentünk a dolgunkra.

1-2 héttel később az autóval szabályosan közlekedő fogadóanyukámnak rongyolt neki egy gimnazista biciklivel. A helyzet hasonló volt, a gyermeknek semmi baja nem lett, nem is borult, ellenben itt az autó egy karcolásnál jobban megsérült, habár az sem súlyos. Ezek után itt az a szokás, hogy telefonszámot cserélnek, értesítik a rendőrséget a történtekről, és ha a biciklinek vagy a biciklisnek baja lett, akkor az autósnak fizetnie kell. És ami itt érdekes, hogy ha bármilyen baleset történik autós és biciklis vagy autós és motoros között, mindig az autós a hibás, mert az ő járműve erősebb, az tud nagyobb kárt okozni. Ez nem feltétlen indokolatlan dolog, viszont ha a biciklis közlekedik szabálytalanul, és ő okos balesetet, nehogy már az autóst büntessék. Főleg, ha senki nem sértül meg. És itt pont ez történt. A bringás a helyszínen anyukának bizonygatta, hogy rendben van, később viszont a szüleinkeresték telefonon, hogy 50.000 yent hajtsanak be rajta. Ez kb. 110.000 forint. Úgy, hogy nem történt kár a biciklis részéről, az autóséról annál inkább. Kissé röhejesnek tartom ezt, az ilyen pénzéhes disznók meg rohadjanak meg. Mármint a saját vesztemet nem akarom, a pénzéhes disznósággal nincs baj, de az, hogy ilyen szemét móson viselkedjen valaki, az már több, mint gáz.

Szóval ez Japán, vannak hülyeségek itt is, mint mindenhol, de összességében az, hogy az ember nem csak a saját érdekeit veszi figyelembe, ráadásul ez országszerte mindenkire igaz, na ez új volt. Próbaképp el kéne játszani egy ilyet Pesten, megnézném, hogy mi sül ki belőle.

Csak akkor szegény anyukám egész nap csuklana.