Hol is kezdjem… Az utóbbi egy évben folyamatosan volt valami, hogy ne unatkozzam. Kezdem az elején. Lett jogsim. Király. Aztán vettünk nekem egy autót. Az is szupi. Elmentem egyetemre, és abba is hagytam. (mert egy zseni vagyok) Plusz 4 hónapig még barátnőm is volt. Közben nagyanyám elköltözött, a háza meg az enyém lett, és epikus módon pont kitett a főbérlőm, szóval leköltöztem. Nagyon kis cuki hely amúgy, csak rendbe kellett/kell tenni.
Félre ne értsetek, én szeretek blogot írni, mégha nem is vagyok túl aktív. Úgy tűnik viszont, hogy manapság a mennyiség sokkal fontosabb a minőségnél, én viszont csak akkor tudok írni, ha mondandóm is van – és most van.
Motoszkál a fejemben valami.
Na igen, valószínűleg az lenne a baj, ha nem így lenne.
Szóval nem is olyan rég megkaptam egyik drága barátomtól, hogy én hajlamos vagyok csak a rosszat meglátni, és nem észrevenni a dolgok jó oldalát.
Ezzel nem teljesen értek egyet.
Régen való igaz, eléggé pesszimista ember voltam. Bár szerettem magam inkább realistaként beállítani, ám szó, mi szó, panaszkodni tudtam a legjobban.
Mondjuk a panaszkodás művészetét még mindig előszeretettel gyakorlom, de az általános életszemléletem nagyon is megváltozott. Manapság kifejezetten azt mondom, hogy attól függetlenül, hogy kívülről milyennek tűnök, én egy optimista ember vagyok. Bezony, optimista, öreganyám. Nem hittem volna, hogy egyszer ezt is elmondhatom magamról.
Nem értem, miért gondolják sokan, hogy az antiszociális ember boldogtalan, meg hogy ez az “életforma/életfelfogás” rossz és változtatni kell rajta.
Kérem szépen, én egy tökéleten boldog vérantiszociális ember vagyok. Khmm, talán ez így annyira mégsem igaz, de az vitathatatlanul célom, hogy a szám leginkább a fülemig érjen, és az napi 24 órában lehetőleg úgy is maradjon. Lehet, hogy ez a kijelentés egyenesen vérlázító, és egyesek elkezdik görcsösen csapkodni a billentyűzetüket, vagy épp a fejüket az asztalhoz, de én még azt is megkockáztatom kijelenteni, hogy szeretek a barátaimmal lenni, velük időt tölteni, beszélgetni, sétálni, játszani.
Általános iskolai éveim alatt tapasztaltam meg az úgynevezett poroszos oktatási modellt, majd középiskolában nyitottabb, liberálisabb, nagyon cupp-cupp életkörülményeket.
Igen gyakori volt általános iskolában, hogy a magát rohadt magas lóra képzelő tanár beállt a diákokkal szembe, felcsavarta a hangerőt, és – hogy Hofi barátunkat idézzem – folyt a szájából a szar. Ócsárolni a diákot remekül lehet, mikor hibázik, de megtanítani a hiba elkerülésére nemigen ment. És így nőnek fel emberek, ezekből lesznek a következő tanárok.
Középiskolában teljesen új volt számomra, hogy igen, megehetem a szendvicsemet az órán, ha éppen szükséges, hogy igen, nem tilos folyadékot magamhoz venni, és nyugodt szívvel használhatok laptopot a tanórán. Emellett ha nem akartam bemenni az órára, megtehettem, hogy nem mentem, a tanárok nem utálattal tartottak órát és néztek a diákra, teljesen normális hangulat volt. Az osztálylétszám jellemzően 25, de legfeljebb 30 fő alatt alakult, a tanárok személyesen ismertek mindenkit.
Most, ahogy egy átlagos japán felső-középsuliba járok látom csak igazán, hogy szó nincs itt különös szorgalomról a japán emberek részéről, (mily meglepő) teljesen ugyanolyan embereket látok itt is, mint otthon. Viszont az oktatás, pszichológiai szempontból még sokkal rosszabb, mint otthon. Ha valaki hibázik, a tanár nyugodtan üvölti le a fejét mindenki előtt, teljesen bevett az, hogy megalázzák a diákot és megfélemlítéssel “motiválják”. Ez nem normális. És pont ide kapcsolódik az az itteni mondás, hogy “A kiálló szöget beverik.”. Nem számít, hogy mit akarsz, pontosan úgy kell viselkedned, ahogy azt mi elvárjuk. Ha nem sikerül, kihullasz a többiek közül, de ha sikerül is, a lelki világod sosem lesz teljesen ép. Az osztálylétszám az én esetemben minimum 40 fő, a tanárok kis füzetekből nézik a neveket, abszolút egyirányú az oktatás. Tanár beszél, diák hallgat. Ha nem érti, az az ő baja, tanulja meg. Tényleg, mint egy párhuzamos univerzum. Hatalmas sportpályája és saját úszómedencéje van az iskolámnak, és ez jellemző itt az összesre, mégis elképedek, hogy csak ennyit tudnak kihozni belőle. Körülbelül shakespeare-i angol szavakat, kifejezéseket és nyelvtant tanítanak és kérnek számon, amit soha senki nem használ, angoltalan angol szöveget olvasnak, emellett kiállni néhány ember elé és pár perc alatt prezentáli valamit már nem képesek. Mi a fontosabb az életben? És itt minden iskola ilyen. Waldorf-elvű magánóvoda már működik, de iskola még nem. Illetve láttam egy szabadelvű középsulit, természetesen magániskola, és Tokióban van.
Szóval igen sokat gondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen mi a legjobb a fiatalságnak, azt már látom, hogy biztosan nem az, ami Japánban van. Mondták az előző japános bejegyzésemmel kapcsolatban, hogy nem sikerült valami vidámra, és úgy érzem, hogy ez sem. Viszont a félreértések elkerülése végett megjegyezném, hogy ezek az én meglátásaim, némiképp, mint külső szemlélő. Nekem nem rossz az életem, mivel cserediák vagyok, tehát ha egy tanár épp velem akar szórakozni, nyugodtan megtehetem, hogy leszarom.
Mert dolgokat leszarni jó.
Ui.: A leírtak a saját tapasztalataimat tükrözik, természetesen nem minden iskola egyforma, így nyílvánvalóan vannak kisebb-nagyobb eltérések.
Az élet nem fenékig tejfel, szokták mondani. És ez Japánra hatványozottan igaz. Eddigi itt-tartózkodásom során alkalmam nyílt belelátni a mindennapi ember életébe, így nyugodtan mondhatom, hogy aki szerint Magyarországon minden szar, az elmehet a picsába. Komolyan mondom, itt a középszinten könnyű ellimonádézni, de annál jobb életkörülményeket teremteni nemigen lehet. Az okok a következők:
Népesség: Durván 150 millióan élnek itt, 15x többen, mint Magyarországon. Az ország területe Magyarországnak csupán háromszorosa, de a földrajzi viszontagságok miatt a lakható terület megegyezik Magyarországéval.
Fizetések: Míg Magyarországon 120 ezer forint, itt 320 ezer körül van.
Árak: A fizetések tényleg szimpatikusabbnak tűnnek, és joggal gondolhatja az ember, hogy hülye, aki emellett panaszkodik. Viszont míg Magyarban az egyszeri diák egy teljes Budapest bérletért havonta kb. 3500 forintot fizet, itt egy szimpla buszbérlet kerül 22 ezerbe. Tehát arányaiban nehezebben lehet kijönni az átlagfizetésből. Ha az árakat szinkronizáljuk a magyarokkal, alacsonyabb átlagfizetés jönne ki.
Japán nagy részén nincs a lakásokban központi fűtés, mert míg otthon havonta 30 ezer forintból ki lehet jönni, itt 180 ezer forintba kerülne minden szobát befűteni. Ugyanez nyáron. Itt még melegebb a nyár, mint magyar földeken, és jóformán mindenki megengedhet magának néhány légkondícionálót, de használni már csak alig használják, mert annyira drága az áram.
Túlszabályozott társadalomról van szó, az emberek önmegvalósítása nulla. És lefogadom, hogy ez a legfejlettebb országok mindegyikében így van. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy itt mindenképpen szar, csak azt, hogy aki elvágyik otthonról, mert egy idealizált társadalmat lát egy másik országban, próbálja meg átgondolni, biztosan könnyebb-e ott élni. Főleg, ha már azt megengedheti magának, hogy odaköltözzon, akkor ha van egy kis esze, abszolút nagy dolgokat lehet véghezvinni Magyarországon (is), mert sokkal több lehetőség adott. Az más kérdés, hogy ezzel mennyien élnek.