Elég későre jár, de én csak nem alszom. Nem tudom, hogy nem tudok vagy csak nem akarok-e aludni, de a lényeg, hogy én még fent vagyok, és rendre az élet nagy dolgain agyalok.
Mint például azon, hogy reggel megyek Németországba, és ez milyen jó lesz nekem.
Az egyik dolog amihez régen nem igazán vonzódtam, az a kávézóba, teázóba járás. Őszintén szólva nem is nagyon volt alkalmam megszeretni, mert esélyt sem adtam neki.
Japánban a vonatállomáson, ahol naponta kétszer elhaladtam, volt egy nagyon jó hely, ahova egyszer hazafelé betértem, és nagyon a szívemhez nőtt a hely. De nem is igazából az a hely, hanem a hangulat.
Motoszkál a fejemben valami.
Na igen, valószínűleg az lenne a baj, ha nem így lenne.
Szóval nem is olyan rég megkaptam egyik drága barátomtól, hogy én hajlamos vagyok csak a rosszat meglátni, és nem észrevenni a dolgok jó oldalát.
Ezzel nem teljesen értek egyet.
Régen való igaz, eléggé pesszimista ember voltam. Bár szerettem magam inkább realistaként beállítani, ám szó, mi szó, panaszkodni tudtam a legjobban.
Mondjuk a panaszkodás művészetét még mindig előszeretettel gyakorlom, de az általános életszemléletem nagyon is megváltozott. Manapság kifejezetten azt mondom, hogy attól függetlenül, hogy kívülről milyennek tűnök, én egy optimista ember vagyok. Bezony, optimista, öreganyám. Nem hittem volna, hogy egyszer ezt is elmondhatom magamról.
Nem értem, miért gondolják sokan, hogy az antiszociális ember boldogtalan, meg hogy ez az “életforma/életfelfogás” rossz és változtatni kell rajta.
Kérem szépen, én egy tökéleten boldog vérantiszociális ember vagyok. Khmm, talán ez így annyira mégsem igaz, de az vitathatatlanul célom, hogy a szám leginkább a fülemig érjen, és az napi 24 órában lehetőleg úgy is maradjon. Lehet, hogy ez a kijelentés egyenesen vérlázító, és egyesek elkezdik görcsösen csapkodni a billentyűzetüket, vagy épp a fejüket az asztalhoz, de én még azt is megkockáztatom kijelenteni, hogy szeretek a barátaimmal lenni, velük időt tölteni, beszélgetni, sétálni, játszani.
