Antiszoc

2 hozzászólás

Nem értem, miért gondolják sokan, hogy az antiszociális ember boldogtalan, meg hogy ez az “életforma/életfelfogás” rossz és változtatni kell rajta.

Kérem szépen, én egy tökéleten boldog vérantiszociális ember vagyok. Khmm, talán ez így annyira mégsem igaz, de az vitathatatlanul célom, hogy a szám leginkább a fülemig érjen, és az napi 24 órában lehetőleg úgy is maradjon. Lehet, hogy ez a kijelentés egyenesen vérlázító, és egyesek elkezdik görcsösen csapkodni a billentyűzetüket, vagy épp a fejüket az asztalhoz, de én még azt is megkockáztatom kijelenteni, hogy szeretek a barátaimmal lenni, velük időt tölteni, beszélgetni, sétálni, játszani.

Megfordult már a fejemben, hogy nem antiszociális vagyok én, csak szimplán hülye. De mégis azt mondom, hogy én antiszoc vagyok.

Megkaptam ma egy fölöttébb anti-antiszociális (haha, jó, mi?) barátomtól (ez is tök érdekes, hogy abszolút ellentétek vagyunk sok dologban, de mégis barátok), hogy már kilométeres távból lerí, hogy az vagyok. Mármint, hogy antiszoc. Kérdem, hogyhogy? És ismét megkaptam olyan dolgokat, amik mondandója tömören az, hogy én mennyi mindenben térek el az elvárásoktól, amit a társadalom támaszt felém. És akkor én vagyok a rossz? Meg éljek úgy, mint egy számkivetett, csak mert nem szándékozom betörni, és fejet hajtani mások akaratának? Csak hogy egyformábbak legyenek az emberek, mert az átlagtól eltérni, másnak, urambocsá’ színesebb egyéniségnek lenni bűn.

És az az én bajom, hogy próbálkoztak ám engem betörni. Az életemből legalább 15 év arra ment el, és most 18 éves vénség (nyehehe) létemre egytől egyik arcon köpném mindet, aki ezzek próbálkozott. Merthogy eredménye aztán nem lett, csak az életem hajnala lett egy pöppet hazavágva. Amit ezek után cseppet sem bánok, mert többek között a múltamnak köszönhetem azt, hogy most itt tartok. Mert az a lényeg, ami most van, ami pedig a múlt, azt le kell szarni. Szóval sokan próbálkoztak sokmindennel, haszontalanul. Én viszont leéltem a gyerekkoromat úgy, hogy többnyire boldogtalan voltam. Na nem úgy, hogy sosem nevettem volna, de legalább minden este eret vágtam, hanem volt bennem egy egyfajta lelki teher, ami az évek során egyre nőtt. Becsavarodni nem akartam, és ahogy kiléptem drága általános iskolám oltalmazó és gondoskodó szárnyai alól, idővel észrevettem, hogy mi volt a baj. A remek iskolai rendszerrel kapcsolatban találtam a napokban egy remek cikket: ezt itt ni. Én ezt a bejegyzést nem annak szántam, hogy iskolákat fikázzak, megtette ezt helyettem más, meg egyébként is, ahogy mondtam, már nem sokat érnék el vele.

Szóval ahogy érlelődött a poszt-általánosiskolás énem, körvonalazódott bennem, hogy na én az a sablonember, amivé a társadalom elvárná, hogy váljak, a büdös életben nem leszek. De ezt látva már rögtön következtetéseket levonni, hogy én antiszociális vagyok, és ez milyen rossz dolog, atomnagy hülyeség. Agyaltam én rajta, mondom, hogy velem van a baj. Nem szeretem a bulikat, nem életcélom hetente legalább egyszer részegen a saját hányásomban fetrengeni, de még az érdekbarátok gondolatától is feláll a hátamon a szőr. Pedig ezt nyomja a közösség, az internet, meg minden. És akkor nekem most nincs teljes életem? Tény, hogy sokszor érzem vénnek magam, és képedek el egyes korombelieket látva, ahogy olyan dolgokat csinálnak, amiket tudom, hogy én marhára nem fogok. Nyílván nem azt akarom mondani, hogy én hibátlan vagyok, mindenki más meg agyatlan. Mert nem így van, mindannyian mások vagyunk, és én ezt szeretem az életben, mert szerintem ez egy tök jó dolog. De ha lehet, akkor én ezt már szeretném is meglovagolni, és burkolatlanul törekedni arra, hogy a saját egyéniségemet a saját módomon közöljem a világgal. Úgy érzem, hogy mindenkinek ezt kéne tennie, semmint feszélyezve érezze magát a saját magának és a társadalomnak való megfelelés közti tántorgás folytán.

Az tehát világos, hogy én hogyan látom a világot. Én nem támasztok konkrét elvárásokat emberekhez, csak hog utálhassam őket, ha ezeknek nem felelnek meg. Nem hiszem, hogy egy ember, aki folyton másnak adja ki magát, csak hogy beolvadjon és megfeleljen, őszintén boldog tud lenni. És ez a baj. Nincs azzal gond, ha valaki beolvad, amíg ez őszintén jön belőle, és nem akarja a saját értékeit másokra erőltetni. Azt sajnálom nagyon, hogy régen engem is akarva-akaratlanul arra próbáltak több-kevesebb sikerrel nevelni, hogy amellett, hogy megfeleljek, utáljam is azokat, akik ezt nem teszik. Mert milyen jó is az, kövezzük csak meg őket.

Hánynom kell ettől az egésztől…

Bár az, hogy valaki nem éppen egy általános jelenség, nem jelenti azt is, hogy antiszoc. Én vallok például olyan értékeket is, hogy nincs szükségem sok barátra, ha azok nem őszinték. Nincs is sok barátom, de ők egytől egyik nagyon közeliek, és nagyon szeretem őket. Emellett az is igaz, hogy nem bírok sokáig, napokig társasági életet folytatni, mert az lelkileg leterhel, és ilyenkor nekem az a pihenés, a kikapcsolódás, ha egyedül lehetek. Szeretek ám én egyedül lenni napokig, de akár hetekig is.
Fujj de rossz dolog ez már… Vagy nem. Nem vagyok egy remete, aki szemétben és koszban él. Szeretem a rendet, tisztaságot, nyugalmat. Ez pedig mind adott, ha egy kicsit egyedül lehetek, mert akkor magamon kívül nincs más, akire figyelnem kellene.

Szóval igen, én egy büszke, boldog antiszoc ember vagyok, és sürgősen változtatnia kéne magán annak, aki ezt rossznak látja.

A kép forrása