Autós történet

Egyik nap én nem mentem iskolába, a fogadóhúgom viszont igen, viszont később egy telefonhívás keretén belül megbeszéltük, hogy ő megvár a Toyohashi vasútállomásnál, ami egy pályaudvar-bevásárlóközpont-hibrid. A cél a következő volt: bepalacsintázni.

Mivel a húgom bringával jár oda-vissza, én meg villamossal, de szerettem volna együtt hazajönni, ismét felnyergeltem a saját biciklimet, és nekilendültem az aszfaltnak.

Az érdekes a történetben az, hogy közel az állomáshoz, főút melletti biciklisávos járdán haladva, épp egy zebrán akartam átmenni, viszont jött egy mellékutcáról kikanyarodni szándékozó autó. Közlekedési lámpa nekem nem volt, az autósnak meg kellett volna állnia. Úgy láttam, hogy már lassít, és a rálátásom nemigen volt jó azon a helyen, szóval amikor már láttam, akkor a legrosszabb, amit tehettem volna, hogy ott fékezek le. Ahogy a szövegből kiderül, nem épp a lelassítás és megállás gondolata járt a sofőr fejében, úgyhogy sikerült egy kis koccanást összehoznunk. Igazából semmi nagyobb attrocitás nem ért, még csak fel sem borultam.

Már gondolati síkon temettem a napot, vártam, hogy a sofőr kiszálljon és elküldjön a fogantatásom helyszínére, meg úgy egyébként elkések. Ehelyett, ami történt az az, hogy ahogy mindketten megálltunk, kiszálltunk/leszálltunk és elindultunk egymás felé, viszont az illető nem tűnt idegbetegnek, csak megijedt, — egyébként egy apuka volt két pár éves gyerekkel a kocsiban — és arról érdeklődött, hogy jól vagyok-e, nem sérültem-e meg. Persze ennek mindehol természetesnek kellene lennie, de nem ehhez vagyok szokva. Csak a biciklivel koccant az autó lökhárítója, mondhatni jól tette a dolgát, mert rámhárította a löketet. A lényeg az, hogy én abszolút rendben voltam, úgyhogy a reakcióm ilyesmi volt: “Én abszolút rendben vagyok, nade mi van az autóval?”. Fölöttébb rosszul éreztem magam a történtek miatt, mivel ugyan nem nagyon, de megkarcolódott az autó. A vége az volt a dolognak, hogy mindketten bocsánatot kértünk, és balhé nélkül mentünk a dolgunkra.

1-2 héttel később az autóval szabályosan közlekedő fogadóanyukámnak rongyolt neki egy gimnazista biciklivel. A helyzet hasonló volt, a gyermeknek semmi baja nem lett, nem is borult, ellenben itt az autó egy karcolásnál jobban megsérült, habár az sem súlyos. Ezek után itt az a szokás, hogy telefonszámot cserélnek, értesítik a rendőrséget a történtekről, és ha a biciklinek vagy a biciklisnek baja lett, akkor az autósnak fizetnie kell. És ami itt érdekes, hogy ha bármilyen baleset történik autós és biciklis vagy autós és motoros között, mindig az autós a hibás, mert az ő járműve erősebb, az tud nagyobb kárt okozni. Ez nem feltétlen indokolatlan dolog, viszont ha a biciklis közlekedik szabálytalanul, és ő okos balesetet, nehogy már az autóst büntessék. Főleg, ha senki nem sértül meg. És itt pont ez történt. A bringás a helyszínen anyukának bizonygatta, hogy rendben van, később viszont a szüleinkeresték telefonon, hogy 50.000 yent hajtsanak be rajta. Ez kb. 110.000 forint. Úgy, hogy nem történt kár a biciklis részéről, az autóséról annál inkább. Kissé röhejesnek tartom ezt, az ilyen pénzéhes disznók meg rohadjanak meg. Mármint a saját vesztemet nem akarom, a pénzéhes disznósággal nincs baj, de az, hogy ilyen szemét móson viselkedjen valaki, az már több, mint gáz.

Szóval ez Japán, vannak hülyeségek itt is, mint mindenhol, de összességében az, hogy az ember nem csak a saját érdekeit veszi figyelembe, ráadásul ez országszerte mindenkire igaz, na ez új volt. Próbaképp el kéne játszani egy ilyet Pesten, megnézném, hogy mi sül ki belőle.

Csak akkor szegény anyukám egész nap csuklana.

Fő a határozott célkitűzés

Szokásomhoz híven, irdatlan kitartó módon körülbelül egy napig használtam az iOS 8-at, és visszaraktam a 7-es verziót, mert nem működött a jelenlegi kedvenc játékom, a Super Hexagon. Magáról a játékról is megérné egy külön bejegyzést írnom, a légyeg, hogy mostanság nehéz nélküle léteznem, úgyhogy ez kritikus pont volt. Nameg az omladozó alkalmazások, bár erre számítottam. Majd megjelenés után nézegetek teljesítménybeli összehasonlítóvideókat, és aztán mérlegelek.

Áttémázódás. Vagy mégsem.

Sosem tetszett igazán az a téma, amit jelenleg is használok, de igazán tetszetőset csak olyat találtam, amiért fizetni kellett volna, és nem is keveset. Melengeti a szívemet, ha támogathatom egy számomra hasznos dolog fejlesztőjét, nade 40 dollárt pusztán egy témára kiadni szerintem túlzás.

Találtam egy igazán szipiszupit ma ingyen, viszont adódtak vele olyan problémák, amiket nem tudtam hirtelenjében kiküszöbölni, és nem akartam megkockáztatni egy idegbetegséges rohamot. Szó mi szó, nagyon szerelmetes dolgok tárultak a szemem elé, és gondoltam egyet, majd még egyet, aztán eldöntöttem, hogy átalakítom ezt, mert ez könnyebben személyre szabható.

Úgyhogy most van egy kicsit ilyen, kicsit olyan témám, nem a legszebb, de a mienk. Illetve az enyém. Majd még pofozgatom, hadd nőjön az egóm még egy kicsit.

Ráfér.

Friss: Még szerencse, hogy aludtam a dolgokra egyet, mert most hipp-hopp össze tudtam gányolni a maradék teendőmet. Nagyon büszke vagyok magamra.

Yosemite és iOS 8 élményáradat

Egy ideje frissítettem a MacBook Airemet OS X 10.10 Yosemite-re, amire azóta megérkezett frissítésként a DP2. Végeredményben teljesen elégedett vagyok. A bekonfigurálás elég döcögősen ment, de azóra semmi gondom nincs vele, tudniillik én egyszer beállítom a gépemet, és utána nagyon nem vacakolok vele, csak használom. A frissítés óta még teljesebb az élmény, őszintén szólva nemigen érzem, hogy egy béta rendszerrel van dolgom.

Na de nem is ez az, amiért elkezdtem ezt a bejegyzést megírni, úgyhogy a lényegre térek. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy az Apple azért látja el (jól marketingelt, kívánóssá tett) frissítésekkel a több éves készülékeit is, mert annyira cuki, hanem mert ezzel fokozatosan romlik a felhasználói élmény, és mivel régebbi rendszerre downgradelni már mentett SHSH mellett sem lehet, a felhasználó így motivált lesz egy új készülék beszerzésében. Emiatt én nagyon szuperül kitaláltam, hogy az iPhone-omat és az iPad-emet is azzal a szoftverrel fogom használni, amivel kiadták, esetemben az iOS 7-tel.

Viszont az is élt az emlékeimben, hogy minden készüléken még az első nagy frissítés rendben szokott működni, és amilyen kis csirke vagyok, lehet, hogy feltennék majd egy iOS 8-at. Viszont hogyha ráfázok, és megbánom, akkor nem szeretném falhoz vágni telefont. Azt tudni érdemes, hogy egy firmware-t az Apple addig hitelesít, amíg annál nincs újabb nyilvános verzió. És mivel éppen a 7.1.1 az aktuális legújabb verzió, viszont adott az iOS 8 fejlesztői kiadása, egyértelmű, hogy erre tudok frissíteni, és ha úgy döntök, vissza is tudok váltani. Ez arra jó, hogy nagyjából megbizonyosodjak róla, milyen élmény használni iPhone 5s-en iOS 8-at. Hogyha érezhetően rosszabb a teljesítménye, még a végleges kiadás előtt visszarakom az iOS 7-et, és nem is frissítek később.

iPad-re nem tervezem egyáltalán feltelepíteni, mert azon szerencsére még 7.0.4 volt, amikor megvettem, így természetesen hű felhasználó módjára felpofoztam rá egy jailbreaket, amitől nem szeretnék megválni.

Miután rábeszéltem magam, hogy ez nekem jó lesz, nekiláttam a munkálatoknak. Én nem vagyok fejlesztő, így a telefonom sem regisztrált, és a firmware-t sem tudtam hivatalos forrásból beszerezni, alvilági módszerekhez folyamodtam. Elég egyszerűen beszerezhető volt a nekem szükséges iOS 8 beta 2 ipsw fájl, úgyhogy ezzel tudtam dolgozni. Azt tudni kell, hogy ha standard módon töltjük fel a készülékre az új iOS-t, tehát friss telepítést csinálunk, az első indítás után aktiválnunk kell a készüléket, ahogy ez mindig is volt. Bétáról lévén szó, az aktiváláskor ellenőrzi magát a cucc, hogy regisztrált feljesztői készülékkel van-e dolga, és ha nem, akkor nem engedi aktiválni a telefont. Viszont mi van akkor, ha a már aktivált iOS 7-re frissítésként rakjuk fel az új verziót? Ekkor bizony nyert ügyünk van, mert aktiválni sem kell, és minden adatunk, beállításunk megmarad. Ahogy tudom, a béta 1 minden indításkor ellenőrzött, így újraindítani sem volt célszerű a készüléket, viszont a béta 2-vel ez nincs így. Tökéletesen működik a dolog.

Amilyen mazoista állat vagyok, én ezt is – úgy mint a Yosemite-t – napi szinten tervezem használni, így bővebb élménybeszámolók írására is lehetőségem nyílik. Egyébként az valóban igaznak bizonyult, hogy legfőképp csak a motorháztető alatt történtek fejlesztések, átlagos használat mellett alig látok valami újat.

Problémák a kijelzővel. Mindig, minden körülmények között.

Szinte minden eddigi telefonom esetében volt valami apró, de annál idegesítőbb problémám a kijelzővel. Mivel egy maximalista állat vagyok, és egy telefonnak a kijelzője a legtöbbet bámult dolog, így a probléma szintje hatványozódik, nekem meg hatványosan durran el az agyam.

Anno a Nokia N9-em Super AMOLED kijelzőjével voltak a technológia kiforratlansága és az alacsony felbontás miatt gondok, a HTC One-om melegedett, emiatt felül elsárgult a kijelző. Remek, mikor az ember azért költ sokat adott csúcskategóriás telefonokra, hogy ne legyen velük problémája. Nemrég itt kint vettem egy iPhone 5s-et, és most fedeztem fel, hogy ennek is sárgább felül a kijelzője, mint máshol. Remek, mondhatom. Viva Apple.

Milyen a jó tanár?

Általános iskolai éveim alatt tapasztaltam meg az úgynevezett poroszos oktatási modellt, majd középiskolában nyitottabb, liberálisabb, nagyon cupp-cupp életkörülményeket.

Igen gyakori volt általános iskolában, hogy a magát rohadt magas lóra képzelő tanár beállt a diákokkal szembe, felcsavarta a hangerőt, és – hogy Hofi barátunkat idézzem – folyt a szájából a szar. Ócsárolni a diákot remekül lehet, mikor hibázik, de megtanítani a hiba elkerülésére nemigen ment. És így nőnek fel emberek, ezekből lesznek a következő tanárok.

Középiskolában teljesen új volt számomra, hogy igen, megehetem a szendvicsemet az órán, ha éppen szükséges, hogy igen, nem tilos folyadékot magamhoz venni, és nyugodt szívvel használhatok laptopot a tanórán. Emellett ha nem akartam bemenni az órára, megtehettem, hogy nem mentem, a tanárok nem utálattal tartottak órát és néztek a diákra, teljesen normális hangulat volt. Az osztálylétszám jellemzően 25, de legfeljebb 30 fő alatt alakult, a tanárok személyesen ismertek mindenkit.

Most, ahogy egy átlagos japán felső-középsuliba járok látom csak igazán, hogy szó nincs itt különös szorgalomról a japán emberek részéről, (mily meglepő) teljesen ugyanolyan embereket látok itt is, mint otthon. Viszont az oktatás, pszichológiai szempontból még sokkal rosszabb, mint otthon. Ha valaki hibázik, a tanár nyugodtan üvölti le a fejét mindenki előtt, teljesen bevett az, hogy megalázzák a diákot és megfélemlítéssel “motiválják”. Ez nem normális. És pont ide kapcsolódik az az itteni mondás, hogy “A kiálló szöget beverik.”. Nem számít, hogy mit akarsz, pontosan úgy kell viselkedned, ahogy azt mi elvárjuk. Ha nem sikerül, kihullasz a többiek közül, de ha sikerül is, a lelki világod sosem lesz teljesen ép. Az osztálylétszám az én esetemben minimum 40 fő, a tanárok kis füzetekből nézik a neveket, abszolút egyirányú az oktatás. Tanár beszél, diák hallgat. Ha nem érti, az az ő baja, tanulja meg. Tényleg, mint egy párhuzamos univerzum. Hatalmas sportpályája és saját úszómedencéje van az iskolámnak, és ez jellemző itt az összesre, mégis elképedek, hogy csak ennyit tudnak kihozni belőle. Körülbelül shakespeare-i angol szavakat, kifejezéseket és nyelvtant tanítanak és kérnek számon, amit soha senki nem használ, angoltalan angol szöveget olvasnak, emellett kiállni néhány ember elé és pár perc alatt prezentáli valamit már nem képesek. Mi a fontosabb az életben? És itt minden iskola ilyen. Waldorf-elvű magánóvoda már működik, de iskola még nem. Illetve láttam egy szabadelvű középsulit, természetesen magániskola, és Tokióban van.

Szóval igen sokat gondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen mi a legjobb a fiatalságnak, azt már látom, hogy biztosan nem az, ami Japánban van. Mondták az előző japános bejegyzésemmel kapcsolatban, hogy nem sikerült valami vidámra, és úgy érzem, hogy ez sem. Viszont a félreértések elkerülése végett megjegyezném, hogy ezek az én meglátásaim, némiképp, mint külső szemlélő. Nekem nem rossz az életem, mivel cserediák vagyok, tehát ha egy tanár épp velem akar szórakozni, nyugodtan megtehetem, hogy leszarom.

Mert dolgokat leszarni jó.

Ui.: A leírtak a saját tapasztalataimat tükrözik, természetesen nem minden iskola egyforma, így nyílvánvalóan vannak kisebb-nagyobb eltérések.

Tejfel

Az élet nem fenékig tejfel, szokták mondani. És ez Japánra hatványozottan igaz. Eddigi itt-tartózkodásom során alkalmam nyílt belelátni a mindennapi ember életébe, így nyugodtan mondhatom, hogy aki szerint Magyarországon minden szar, az elmehet a picsába. Komolyan mondom, itt a középszinten könnyű ellimonádézni, de annál jobb életkörülményeket teremteni nemigen lehet. Az okok a következők:

  • Népesség: Durván 150 millióan élnek itt, 15x többen, mint Magyarországon. Az ország területe Magyarországnak csupán háromszorosa, de a földrajzi viszontagságok miatt a lakható terület megegyezik Magyarországéval.
  • Fizetések: Míg Magyarországon 120 ezer forint, itt 320 ezer körül van.
  • Árak: A fizetések tényleg szimpatikusabbnak tűnnek, és joggal gondolhatja az ember, hogy hülye, aki emellett panaszkodik. Viszont míg Magyarban az egyszeri diák egy teljes Budapest bérletért havonta kb. 3500 forintot fizet, itt egy szimpla buszbérlet kerül 22 ezerbe. Tehát arányaiban nehezebben lehet kijönni az átlagfizetésből. Ha az árakat szinkronizáljuk a magyarokkal, alacsonyabb átlagfizetés jönne ki.

Japán nagy részén nincs a lakásokban központi fűtés, mert míg otthon havonta 30 ezer forintból ki lehet jönni, itt 180 ezer forintba kerülne minden szobát befűteni. Ugyanez nyáron. Itt még melegebb a nyár, mint magyar földeken, és jóformán mindenki megengedhet magának néhány légkondícionálót, de használni már csak alig használják, mert annyira drága az áram.

Túlszabályozott társadalomról van szó, az emberek önmegvalósítása nulla. És lefogadom, hogy ez a legfejlettebb országok mindegyikében így van. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy itt mindenképpen szar, csak azt, hogy aki elvágyik otthonról, mert egy idealizált társadalmat lát egy másik országban, próbálja meg átgondolni, biztosan könnyebb-e ott élni. Főleg, ha már azt megengedheti magának, hogy odaköltözzon, akkor ha van egy kis esze, abszolút nagy dolgokat lehet véghezvinni Magyarországon (is), mert sokkal több lehetőség adott. Az más kérdés, hogy ezzel mennyien élnek.

Függöny.

Fogyasztói élmény

Minden nap kétszer keresztülvisz az utam a Toyohashi vonatállomáson. Gyakorlatilag ez egy bevásárlóközponttal egybeépített – tán nem túlzás, ha ezt mondom – pályaudvar. Mintha a Nyugati és a Westend egy épületben lenne.

Szóval kedden nézelődtem szerteszét, és találtam egy palacsintázót. Nade már maga a bódé is übercuki, viszont a palacsinta fényévekkel előrébb van, mint amit én Pesten tudtam enni. Lehet, hogy nem kerestem eléggé, de ennek a tésztája is más, van benne eper, fagyi, tejszínhab, minden, ami kell. Konkrétan egy egész lánc épül erre, Tokióban is van boltjuk.

Ami viszont az egészet egy nagyon jó élménnyé teszi, az a kiszolgálás. A bolt nagyon emberközeli megjelenéséhez egy mosolygós középkorú férfi társul, aki ott készít el mindent, mikor mi kérjuk. Nem előregyártott, utómelegített a tészta például. Ez így normális, otthon is ez a jellemző. Viszont az, hogy úgy kommunikál a vásárlóval, hogy mosolyog és a szavai is kedvesek, nagyon jól tud esni. Már-már nem enni megy oda az ember, hanem helyrerakni az életképét, hogy igen, vannak még normális eladók. És itt ez a normális. Ez az, amit követni kéne.

Nem mellesleg a palacsinta is irdatlan finom volt.

Palacsinta

A képen látható cucc egy epres tejszínhabos fagyis palacsinta.

Felhasználói élmény

Alapvetően azért szeretjük az Apple-t, mert megy. Bemegyünk a boltba, megvesszük, betesszük a SIM-et, és nem kell semmi voodoo, minden megy magától. Volt szerencsém megtapasztalni az egyik japán mobilszolgáltató, az au (KDDI) kiszolgálását, ahogy mit sem sejtve elmentünk hozzájuk venni négy okostelefont (iPhone 5s, 5c, egy Sony és egy Sharp, szóval 2 iOS és 2 Droid).
Mindenkinek ismerős, amikor a nem kellően tapasztalt eladó próbálja összefoglalni a különbségeket két platform között, ugye? Jellemző, hogy felhozták, az iPhone nem kezel SD-kártyát, úgyhogy nem lehet azzal leszedni a képeket a telefonról. Könyörgöm, ki csinálja így, mióta feltalálták a szinkronizálást? Másik, hogy nem lehet TV-re kötni. Ők se hallottak még a gyári AV-adapterről, amivel egy teljes HDMI portot kapunk. Meg ott az Apple TV is. Miután visszakézből cáfoltam az eladó hülyeségeit, következett a papírmunka.

Miután egy órát már vártunk, elmentünk ebédelni (sushi, muhaha), majd vissza, és még mindig várni kellett több, mint fél órát. Végeredményben reggel 10-kor mentünk oda és volt már legalább du. 6, mire hazaértünk. Ebben persze benne van a tökölés az elején, hogy kinek melyik jó. Mert az is hihetetlen, hogy itt az au portfóliójában nincs 4,5 hüvelyknél kisebb kijelzőjű készülék. Így könnyű elérni, hogy egyedül Japánban nagyobb az iPhone-ok részesedése, mint az összes többi Androidé. Függetlenül telefont venni iPhone-on kívül gyakorlatilag lehetetlen, és az NTT Docomón kívül nincs olyan szolgáltató, ahol lehet SIM-et venni telefon nélkül.

Hogy arról is írjak, amiről a bejegyzést elneveztem: Mi következik, miután sikerül megvenni a cuccot?
Az eladó beteszi a SIM-et, és jön a hosszas tökölés azon, hogy működjön is. Emberek, tudom, hogy már leírtam, de nem tudom megunni. Az ember belép a telefonon a szolgáltató oldalára, regisztrál magának egy email-címet, majd konkrétan konfigurációs állományokat (amik jellemzően nincsenek hitelesítve) tölt le és telepít fel. Hihetetlen. Annyira messze van ez a beteszem és MEGY élménytől, hogy beszarás. És vastag beállítási segédletet készítenek csak azért, hogy az ember be tudja konfigolni az iPhone-ját. Az Androidról nem is beszélve. Kíváncsi lennék egy statisztikára, hogy mennyi pénz megy el ezekre, és mi jár egy-egy vezető fejében, ami arra motiválja, hogy szopassák a felhasználókat.

Ide kéne deportálni egy évre az összes magyart, akinek savanyú a szőlő, aztán egyből jobban értékelnék az otthoni lehetőségeket.

Függöny.

Abszurdisztán #1

Telefon prüntyen, elővesz, megnéz. Sandros gondoskodott róla, hogy ez a nap se teljen agyfasz nélkül.

Az Alkotmánybíróság szerdán nyilvánosságra hozott határozata szerint a honlapján kommentek közzétételét lehetővé tevő tartalomszolgáltató akkor is felelősséggel tartozik a mások jogait sértő kommentek miatt, ha nem is volt tudomása a jogsértő tartalomról, de még akkor is, ha a sértett kívánságára azt azonnal el is távolította.

Kérdem én: Normálisak ezek?!
Majd hosztingol mindenki külföldön, aki megteheti, és megint azok szívnak, akiknek nem kéne. Gratulálok.

Teljes hír